E Napi ige E

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2)  Ezekről a szavakról csak Máté evangéliuma számol be. Néhány „tudós” szájából hangzottak el, akik messziről, jobbára titokzatos módon érkeztek a Kisjézus látogatására.Egy kicsiny csoportról van szó, akik egy halvány fényt követve nagyon hosszú utat tettek meg egy erősebb, egyetemes Fény, a világban már megszületett és jelen lévő Király felé. Nem is tudunk róluk ennél többet, de keresztény életünkre vonatkozóan nagyon elgondolkodtató ez a részletgazdag esemény.

Idén ezt a mondatot választották a közel-keleti keresztények az egység imahetének mottójául. Jó lehetőség ez arra, hogy együtt induljunk tovább, kölcsönösen befogadva egymást és mindenekelőtt Isten tervét, hogy az ő szeretetéről tegyünk tanúságot a földön minden ember és minden nép előtt.A közel-keleti keresztények így írnak az imahétre készült dokumentumban: „A Júdea egén feltűnt csillag a remény régen várt jele, amely a bölcseket – és valójában a föld minden népét – oda vezérli, ahol az igaz Király és Megváltó megnyilatkozik. Ajándék ez a csillag, Isten szerető jelenlétének jele az egész emberiség számára. […] A keletről elindult bölcsek – mágusok, csillagászok, tudósok, akik tanúságtevői a népek Istentől született egységének – az újszülött királyt keresték, míg a célnál megpillanthatták és megismerhették a világ Megváltóját újszülöttként. A kis betlehemi barlangban gyűlnek össze, hogy tiszteletüket tegyék és átnyújtsák ajándékaikat. A különböző kultúrájú, fajtáú és nyelvű keresztények közös vonása, hogy Krisztust keresik, és mindannyian arra vágynak, hogy imádhassák. Ezért a keresztények küldetése az, hogy mint ama csillag, jellé legyenek, amely az Istenre sóvárgó emberiséget vezérli, mindannyiukat Krisztushoz vezeti, és Isten eszközévé teszi, amelynek segítségével Isten minden nemzet egységét megvalósítja.”[1] A bölcsek csillaga mindenkinek ragyog, mindenekelőtt azok számára gyullad ki, akik hagyják, hogy a szeretet bevilágítson lelkiismeretük mélyére. Mindannyian tágra nyithatjuk a szemünket, hogy felismerjük, és követésére indulhatunk a cél felé, hogy igazán találkozzunk Istennel és a testvéreinkkel a mindennapjainkban, és mindenkivel megosszuk kincseinket.Nagyon fontos, hogy imádjuk Istent, és belássuk előtte, kik is vagyunk: kicsik és törékenyek, akik mindig rászorulunk az ő irgalmára, és ezért mi is őszinte irgalommal fordulunk mások felé. A csak Istent illető tiszteletünk az imádásban fejeződhet ki teljesen.   –  „Mit jelent »imádni« Istent? Olyan cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti, hogy azt mondjuk Istennek: »Te vagy a minden«. Más szóval: »az vagy, aki vagy«, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt felismerhettem. Imádni azt jelenti, hogy […] »én semmi vagyok«; és ezt nem csak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. […] Van egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik vagyunk és Isten a minden. ..   Ha mindig »szeretet« vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá válunk Isten igazi imádására.”

  „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”  Fontoljuk meg a közel-keleti keresztények befejező gondolatait: „A bölcsek meglátták az Üdvözítőt, és együtt imádták. Majd, miután álmukban utasítást kaptak, más úton tértek vissza hazájukba. Hasonlóképpen a közös imádságban megélt közösségnek arra kell ösztönöznie, hogy új utakon térjünk vissza életünkbe, egyházunkba és világunkba. […] Az evangélium mai szolgálatához szükség van az emberi méltóság védelme iránti elkötelezettségre, különös tekintettel a legszegényebbekre, leggyengébbekre és a peremre szorultakra. […] Az egyházak közötti új út a látható egység útja, amelyet áldozatosan, bátran és tántoríthatatlanul keresünk, hogy minden nappal egyre inkább »Isten legyen minden mindenekben« (1Kor 15,28).” [3]