„Keljetek föl, ne féljetek!” (Mt 17,7)

Péter, Jakab és János, miután Jézussal fölmentek egy magas hegyre, meglátták a Mester dicsőségét, és hallották az Atya hangját, aki Fiának vallotta őt.

Rendkívüli élmény ez, szemtől szemben Istennel, aki itt lehetővé teszi teremtményeinek, hogy megismerjék őt dicsőségében. Félelemükben földre estek, de Jézus megérintette őket, és így szólt hozzájuk:

„Keljetek föl, ne féljetek!”

„Keljetek föl”, Jézus itt ugyanazt az igét használja, amellyel az evangélium a feltámadást fejezi ki, és a „ne féljetek” is ugyanaz a két szó, amellyel a feltámadott az üres sírnál álló asszonyokat köszönti.^[1] Jézus nyomatékos és világos szavai határozottan új életre hívnak, és ez a tanítványok számára az ő kezének érintése által válik lehetségessé.

Mi is megtorpanunk néha a félelmeink, az élet próbatételei vagy a kilátástalan helyzetek miatt. Viszont nemcsak a saját erőnkre számíthatunk, hogy visszanyerjük készségünket a tanúságtételre, hanem sokkal inkább számíthatunk Isten kegyelmére, amely mindig megelőz bennünket.

„Ki kerülheti el a próbatételeket, melyek bukás vagy szegénység, depresszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkeznek? […] Félelemmel tölt el a minket körülvevő, háborúkkal, erőszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezeket a helyzeteket kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete? […] Jézus valóban behatolt minden fájdalomba, magára vett minden megpróbáltatást, azonosult mindannyiunkkal. […] Ő a Szeretet, a félelmet pedig szeretettel lehet elűzni. Minden alkalommal, amikor valami bánt, amikor agyonnyom egy fájdalmas helyzet, ismerjük fel a mögötte rejtőző igazi valóságot: Jézus jelenik meg, […] fogadjuk be, hagyjuk, hogy behatoljon az életünkbe! Aztán éljünk tovább, vessük bele magunkat a felebarát iránti szeretetbe, ahogyan azt Isten kéri tőlünk! Felfedezzük majd, hogy Jézus mindig Szeretet. Így mi is, mint a tanítványok, mondhatjuk neki: »Te valóban Isten fia vagy!« (Mt 14,33)”^[2]