A Hit Évében új sorozatot indítunk el hitünk erősítésére, illetve háttérinformációkkal történő támogatására. Hétfő esténként István atya nyilvános, felnőtt katekézist tart, amelynek anyaga írásos vagy hangfelvétel formájában felkerül a honlapra is. Első bejegyzésünkben a II. vatikáni zsinatot, annak jelentőségét és tanításának vázát ismerhetjük meg Nemeshegyi Péter SJ munkája alapján.

 A katolikus egyház elhatárolódott mind a többi egyháztól, mind a modern világtól. A 17. századi szerencsétlen Galilei-per óta végzetes szakadás jött létre az egyházi hit és a modern tudomány által meghatározott világ között.

A 18. században az egyház elvesztette az értelmiség zömét, a 19. században pedig a munkásokat. A szétszakadt egyházak között három- négy évszázadra jégkorszak állt be.

Az ökumenikus párbeszéd, és főleg a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd – legalábbis hivatalosan – nem szerepelt a tervek között, és e párbeszéd elsőúttörőit rossz szemmel nézték, akadályozták és megrótták.”

A modern kor nagy kihívásaira a 19. és 20. elején az egyház válasza „az elzárkózás. Úgy látszott, hogy mindenre megvan a megfelelő válasz az Egyházi Törvénykönyv és a neoskolaszitikus teológia formuláiban.

Az öreg Angelo Roncalli bíborost pápává választó bíborosok bizonyára azt gondolták, hogy a jól beolajozott gépezet, a magát XXIII. Jánosnak neveziúj pápa kedves mosolyával bearanyozva, zavartalanul tovább fog működni. 1959. január 25-én azonban teljesen váratlan esemény történt. XXIII. János pápa a római Szent Pál bazilikában összegyűlt néhány bíboros előtt kijelentette, hogy elhatározta egy egyetemes zsinat (concilium oecumenicum) összehívását! A bíborosok megdöbbenve hallották a döntést, a világ közvéleménye azonban nagy lelkesedéssel fogadta a hírt.

Az agg pápa nagy energiával indította el a zsinat előkészületi munkálatait. A római kúria vezeti bíborosai által irányított munka azonban nem volt eredményes. A zsinat számára rengeteg szövegtervezetet készítető szakemberek oly kevéssé tartották kezüket a világegyház pulzusán, hogy olyan szövegeket készítettek, amelyeket a zsinat atyáinak túlnyomó többsége elutasított, vagy még tárgyalásra sem tartott érdemesnek. János pápa ugyan néhány nyitott szelleműteológust, például a jezsuita Henri de Lubac-ot és a domonkos Yves Congar-t is kinevezte az előkészítő bizottságok tagjai közé, de a régi vágásokon haladó vatikáni vezetőkkel szemben nem tudtak érvényesülni.

Ezért, amikor 1962. október 8-án XXIII.János pápa ünnepélyesen megnyitotta a zsinatot, nem lehetett tudni, hogy mi lesz ennek a zsinatnak az eredménye. Többen attól is tartottak, hogy a változatlanságot akaró egyházi vezetők majd arra használják fel a zsinatot, hogy az utóbbi években, az egyházban megjelenőúj gondolatokat és elképzeléseket szigorúan elítéltessék. Ebben a bizonytalan helyzetben reménysugárként hatott XXIII. János megnyitó beszéde.

„Az egyetemes zsinat feladata, hogy a keresztény tanítás szent letéteményét megőrizze és egyre hatékonyabban tanítsa. Az egyetemes zsinat a tiszta és teljes tanítást akarja tovább adni, minden felhígítás nélkül. Ez a tanítás olyan letétemény, mely minden jóakaratú ember számára kincs. A mi feladatunk azonban nem csak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha csak a múlttal lennénk elfoglalva, hanem szorgalmas akarattal, félelem nélkül neki kell látnunk annak a munkának, amelyet a mi korunk megkíván, és folytatnunk kell azt a vándorlást, amelyet az egyház húsz század óta folytat. Ha a zsinat feladata az lenne, hogy az egyháznak egyik-másik alapvető tantételét megvitassuk, és hosszasabban kifejtve megismételjük a régi és új teológusoknak azt a tanítását, amelyet feltételezésem szerint ismertek és emlékezetekben őriztek, ehhez nem lett volna szükség zsinat tartására.

Ami a történelemben felmerülő változékony tévtanokat illeti, az egyház mindig szembeszállt ezekkel. Gyakran szigorúan el is ítélte azokat. Napjainkban azonban Krisztus Jegyese (az egyház) inkább az irgalom orvosságát óhajtja használni, mint a szigort. Az egyház azt gondolja, hogy a szükségleteknek jobban megfelel az egyházi tanítás érvényének megmutatása, mintsem a tévedések elítélése. A katolikus egyház ez által a zsinat által a vallási igazság fáklyáját kívánja felemelni, és minden ember jóindulatú, türelmes anyjának kíván mutatkozni, telve irgalommal és jósággal a tőle elszakadt gyermekei iránt. […] A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat tehát az egyház legjobb energiáit összegyűjtve arra törekszik, hogy a az emberek nagyobb buzgalommal fogadják be az üdvösség üzenetét, és így előkészíti és megszilárdítja az emberi nem egységéhez vezetőutat.”

A pápának e szavai világosan meghatározták a zsinat célját: ez a cél a katolikus keresztény tanítás korszerű megújítása, a mai világ kívánalmainak megfelelően, az egyetemes békére és szeretetre irányuló törekvés szellemében. A nem katolikus keresztény egyházak és egyházi közösségek által delegált meghívott megfigyelők jelenléte pedig állandóan emlékezetbe idézte János pápának többször kifejezett szándékát, hogy a zsinat az egyház megreformálása által egyengesse az utat a sajnálatosan szétszakadozott keresztények egysége felé.

A zsinat több mint kétezer püspöke 1962-tıl 1965-ig négy periodóusban ülésezett a római Szent Péter bazilikában. E püspökök valóban az katolikus, vagyis „egyetemes” egyház képviselői voltak.

Míg 1869-ben, az 1.vatikáni zsinaton valamennyi püspök fehérbőrűvolt és egy-két kivétellel Európában születtek, addig a II. Vatikáni Zsinat résztvevőinek sorait tarkították a néger, indiai, kínai, koreai, japán stb. püspökök. A zsinaton közreműködőszakteológusok is a világ minden tájáról érkeztek, és a nem katolikus keresztény felekezetek által delegált megfigyelők egyre növekvőszámban foglaltak helyet a bazilika főoltára mellett számukra fenntartott széksorokban. A szakteológusoknak és megfigyelőknek ugyan nem volt szavazati joguk, de munkáik, észrevételeik és tanácsaik sokban segítették a zsinat dokumentumainak megfogalmazását. A zsinat hatalmas munkát végzett.

„A kereszténység lényege tehát az, hogy a jóságos Atyaisten odaadja nekünk emberre lett saját örök Fiát, és Fiának élete, halála és feltámadása által szívünkbe küldi az örök Szentlelket, a szeretet Lelkét. Ezáltal mi, emberek az Isten „természetében”, vagyis szentháromságos szeretet-életében részesedünk. Ennek az életnek befogadása a hit és a szeretet által történik: hittel ráhagyatkozunk a hőséges Istenre, és a Szentlélek által ösztönözve követjük a szeretet új krisztusi parancsát, vagyis igyekszünk úgy szeretni, ahogyan Jézus szeret. Ez a szeretet-élet erősebb a halálnál: a szeretetté átalakult ember örökké élni fog az Isten országában. Reméljük tehát, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek működése révén végül is „Isten lesz minden mindenben” (lKor 15,28).”

Ez a kereszténység lényege. Minden más: az egyházi intézmények, szertartások, parancsok stb. ennek megvalósítására szolgálnak. E meggyőződés alapján látott hozzá a zsinat az egyház megreformálásához.

A zsinat utáni 50 esztendőben sok minden történt az egyházban ennek a látásmódnak terjesztése érdekében. Csak össze kell hasonlítani a zsinat előtti hittankönyveket és teológiai tankönyveket a zsinat utániakkal, hogy észrevegyük a gyökeres változást. Az új egyházi törvénykönyv és a Katolikus Egyház Katekizmusa is igyekezett ezt az új látásmódot követni, bár még nem teljes sikerrel.

Az isteni kinyilatkoztatásról szóló, Dei Verbum szavakkal kezdődő dogmatikai konstitúció egészen új látásmóddal mutatja be a kereszténységnek ezt az alapvető tanítását. Dei Verbum – Isten Szava. Az, hogy ez a két szó a a szöveg elejére került, találóan kifejezésre juttatja, hogy Isten szava uralkodik az egyház minden tette és szava felett. Az egyházat az Ige hallgatásának és hirdetésének állapotában látjuk itt, és a sorrend is fontos: a hallgatás helyzete az egyháznak az Isten felé való nyitottságát fejezi ki, a hirdetés pedig a világhoz való odafordulását.”Ez a kiindulópont történelmi fordulatnak is tekinthető: a katolikus egyház már nem néz gyanakodva olyan teológiai megközelítést, amely az „Isten szava” kategóriájára, a XVI. századbeli reformátorok alapkategóriájára épül.

A Szentírást az egyház mindig csodálatos isteni ajándéknak tekintette. A gyakorlatban azonban a Biblia gyakran nem kapta meg a katolikus hívek életében a neki kijáró központi szerepet. A katekizmusok inkább szabatos dogmatikai vagy teológiai meghatározásokat közöltek, semmint szentírási szövegeket. Nem bibliai mondásokat, hanem teológia tételeket memorizáltattunk a „hittanos” gyermekekkel. Az istentiszteleten elhangzó szentbeszéd gyakran csupán erkölcstani buzdításokra szorítkozott. A teológiai oktatásban is a szentírástudománynál lényegesen nagyobb helyet foglalt el a dogmatika és morális tanítása.

A zsinat e téren gyökeres változásokat kíván. Az előző pontban elemzett Dei Verbum konstitúció III-VI. fejezete e téren új korszakot nyitott meg az egyház életében. Idézzük a legfontosabb mondatokat: „Az egyház a Szentírás könyveit a Szenthagyománnyal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja. […] Ezért a Szentírásnak kell táplálnia az egész egyházi igehirdetést.” (DV 21) „A Krisztus-hívőknek szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzáférhessenek a Szentíráshoz. Mivel Isten

igéjének mindenkor kezünk ügyében kell lennie, az egyház gondoskodik arról, hogy a különböző nyelveken megfelelő és pontos fordítások készüljenek, főleg a szentírási könyvek eredeti szövegei alapján” (DV 22) „A szentírás tanulmányozása legyen mintegy a hittudomány lelke. A szentírás szavából virágzik a lelkipásztori igehirdetés, a hitoktatás és minden keresztény tanítás.” (DV 24) „Nyomatékosan buzdítja a zsinat a keresztény hívőket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával tanulják meg Jézus Krisztus fölséges ismeretét, mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust.” (DV 25)

Nyilvánvaló, hogy ezzel a programmal a zsinat protestáns testvéreink egyik jogos kívánságát igyekszik megvalósítani. Ne éljen a köztudatban az az elképzelés, hogy a protestánsok az igét, a katolikusok pedig a szertartásokat tartják fontosnak. Az ókori egyházatyák mindig mondták, hogy Isten két asztalt terít meg számunkra: az egyik az Ige asztala, a másik pedig Jézus szent Testének és Vérének asztala.

A biblikus mozgalom által már előkészített „termőföldre” esett a zsinatnak e tanítása. Az egész egyházban terjedtek és sokasodtak a biblikus körök, bibliát együtt olvasó csoportok. A prédikációkban a szentírási szövegeken alapuló homilia lett uralkodóvá. A teológiai fakultásokon pedig erősen megnövelték a szentírástudományi és egzekétikai órákat.

A szentírás ilyen felértékelése, persze, problémákat is okozott. A szentírást olvasókban, főképpen egyes ószövetségi szövegek olvasásakor, felmerül a kérdés: valóban isteni tanítás-e az, amit itt le van írva? E kérdésre a Dei Verbum konstitúció azzal válaszol, hogy kiemeli a biblia „emberi szerzőinek” szerepét: „a Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában használt fel,” (DV 11) és ezek az emberek a korukban használatos irodalmi műfajok felhasználásával írták könyveiket (DV 12).

Arra vonatkozólag, hogy mennyiben „tévedhetetlenek” a szentírás könyvei a konstitúció a következőgondosan megfogalmazott, árnyalt kifejezést használja: „Hinnünk, kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hőségesen és tévedés nélkül tanítják.” (DV 11) A megfogalmazás nagyon óvatos, de kiolvashatjuk belőle, hogy olyan szövegek a Bibliában, amelyek nem az emberek üdvösségével, hanem, például, pusztán természettudományos vagy történelmi kérdésekkel foglalkoznak, nem garantáltan tévedésmentesek.

Egy másik fontos figyelmeztetés a következő: „A szent szövegek helyes értelmének felfedezése végett szorgosan szemmel kell tartani az egész szentírás tartalmát és egységét.” (DV 12) Így is fogalmazhatnánk: a szentírás, mint egész, tévedhetetlen; az egész szentírás értelme megragadásának kulcsa pedig Jézus Krisztus és az Őevangéliuma.

 

4. Közösségi, érthető, élményszerű liturgia

 

A zsinat előtt a latin szertartású katolikus egyházban a szentmise és a többi liturgikus ima és szertartás a római Szentszék által a legapróbb részletekig meghatározott egységes formában, latinul folyt az egész világon. Ennek a liturgiának gyökeres reformját határozta el a II. Vatikáni Zsinat. Idézzük a legfontosabb szövegeket:

„Amint Krisztust az Atya küldte, úgy küldte Krisztus a Szentlélekkel eltelt apostolokat, nemcsak azért, hogy prédikálván az Evangéliumot minden teremtménynek hirdessék, hogy Isten szent Fia halálával és föltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából és a haláltól, s átvitt az Atya országába, hanem azért is, hogy amit hirdettek, az üdvösség mővét az Áldozat (vagyis: a szentmiseáldozat) és a Szakramentumok által – melyek körül az egész liturgikus élet forog – megvalósítsák. Így a keresztségben az emberek Krisztus pászka-misztériumának (paschale mysterium) részesei lesznek: vele együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak; megkapják a fogadott fiúság Lelkét, akiben kiáltjuk: Abba, Atya!” (SC 6)

„A liturgia Jézus papi szolgálatának gyakorlása. Ebben érzékelhetőjelek jelzik, és az egyes jeleknek megfelelő módon megvalósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, a Főés a tagok teljes nyilvános istentiszteletet gyakorolnak.” (SC 7) „Az apostoli munkának az a rendeltetése, hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekeivé lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az Áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját. A liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul. Ez a teljes hatékonyság azonban csak úgy valósulhat meg, ha a hívők jól felkészült lélekkel vesznek részt a liturgiában, szívüket szavukhoz igazítják, és bennük. Ezért a szentséges pásztoroknak ügyelniük kell arra, hogy a liturgikus cselekmények végzésénél ne csak az érvényesség és megengedettség szabályait tartsák meg, hanem „a hívek e szent cselekményekben tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően vegyenek részt.” (SC 10-11,

„Tudatos, tevékeny é gyümölcsözőrészvétel”: ez tehát a zsinati liturgikus reform célja. Ennek elérése végett óhajtja az Egyház „a liturgia általános megújítását.[…] Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen felfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.” (SC 21) Ezért „a liturgikus könyveket mielőbb felül kell vizsgálni, mégpedig a földkerekség különbözőtájairól meghívott szakemberek és püspökök bevonásával.” (SC 25)

Az egyház életének és a liturgiának csúcspontja a szentmise. „A miseáldozat az Újszövetség egyetlen áldozatát, vagyis az önmagát egyszeri szeplőtelen áldozatként Atyjának feláldozó Krisztus áldozatát az Úr eljövetelének napjáig jelenvalóvá teszi, és hatását alkalmazza.” (LG 28) A szentmise Krisztus halálának és feltámadásának emlékünnepe, pászka-lakoma (SC 47). Azért hatásosak a liturgikus cselekmények, mert Krisztus jelen van az egybegyűlt hívek közösségében, a szentírás felolvasott igéjében, a misét végzővagy szentségeket kiszolgáló pap személyében, és főképpen az eucharisztikus színek alatt (SC 7). A résztvevők aktív belekapcsolódása miatt a zsinat megengedte a liturgiában a latin helyett a nép nyelvének használatát (SC 36).

„Megőrizve a római rítus lényeges egységét, helyet kell adni a jogos változatosságnak, és alkalmazkodni kell a különféle közösségekhez, vidékekhez és népekhez.” (SC 38) E rendelkezések nyomán a latin római rítus valamennyi szertartáskönyvét átdolgozták. Mindenütt bevezették a népnyelvi liturgiát. Egyes országokban, például az afrikai Kongóban, a Szentszék megfelelő egészen újfajta formában folyik a szentmise, dobolással, afrikai énekekkel, táncokkal. Az Európán kívüli országok katolikusai kitörő örömmel fogadták a zsinat liturgikus reformját.

Az új liturgia egyik oka annak, hogy több Európán kívüli országban a katolikus egyház rohamos fejlődésnek indult. Például, Afrikában 1900 körül csak néhány millió katolikus élt, ma pedig már több mint százmillió az ottani katolikusok száma. Dél-Koreában a század elején alig volt több százezer katolikusnál, most már számuk a négymillióhoz közelít.

A katolikus egyház súlypontja, mind nagyságát (ma az egy milliárd katolikusnak kb. 70 százaléka Európán kívül él), mind életerősségét tekintve (sok a papi és szerzetesi hivatás, virágzanak a laikusok mozgalmai stb.), áthelyeződött Európán kívülre: Latin-Amerikába, Ázsiába, Afrikába. A II. Vatikáni Zsinat nyomán megvalósuló liturgikus reformmal szemben az utóbbi években kritikus hangok kezdtek megerősödni. El kell ismerni, hogy a megreformált liturgia ellenére a régóta keresztény országokban nem növekedett, hanem inkább csökkent a szentmisén és a szentségeken

résztvevőemberek száma. Alig hiszem azonban, hogy a régi liturgiához való visszatérés nagyobb tömegeket vonzana. A XVI. Benedek pápa által „rendkívüli formaként” engedélyezett „tridenti misék” nem hoztak átütősikert. Az Európán kívüli világban pedig a latin mise teljesen idegen test lenne. A liturgikus reform útján Isten vándorló népének nem visszafelé, hanem előre kell haladnia.

 

5. Az Egyház: Isten vándorló népe

 

A II. Vatikáni Zsinat egyik főtémája az Egyház volt. A zsinat előtti időkben, a protestantizmussal való vita légkörében, az Egyháznak látható, jogi, szervezeti, kormányzási formáin volt a hangsúly. A klerikalizmus annyira eluralkodott, hogy az Egyház tagjait aktív és passzív tagokra szokták osztani: a klérus (pápa, püspökök, papok) aktívak, a „laikusok” pedig passzívak. Főkötelességük a klérus általi szolgálatok elfogadása, tanításaik meghallgatása és engedelmes követése. Ez a „hangulat” annyira elterjedt, hogy a magyar katolikus szóhasználatban csak a papokat és szerzeteseket hívják „egyháziaknak”, a többi katolikust pedig „világiaknak”.

Persze, voltak más jelenségek is. Például, XI. Piusz pápa nyomán mindenütt elterjedt az Actio Catholica, a világi katolikusok mozgalmai. Ezeknél a mozgalmaknál is nagyon hangsúlyozták azonban a „hierarchia”, vagyis az egyházi papi vezetőség iránti engedelmességet. XII. Piusz pápa Mystici corporis kezdető enciklikája felhívta ugyan a figyelmet az Egyház belső, kegyelmi valóságára, de a valós egyháztagságot kizárólag a katolikusokra korlátozó kijelentése az ökumenizmus szempontjából okozott problémát.

A II. Vatikáni Zsinat alapvetőegyházfogalma: az „Egyház Istennek új népe.” (LG 9). A Krisztusban hívők ugyanis „vízből és Szentlélekből újjászületett választott nemzetség, szent nemzet.” E népnek feje Krisztus, jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket, célja pedig az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén.” (uo.) Isten a Krisztusban hívőkből „Egyházat alkotott, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.” Az Egyházat jelentőkülönböző szentírási hasonlatok felsorolása után a konstitúció kiemelten foglalkozik a „Krisztus teste” fogalommal: „Krisztus az összes nemzetből meghívott testvéreit Lelke közlésével misztikusan a testévé tette.” (LG 7) „A hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmei közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedőegyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.” (LG 8) Krisztus bűnt nem ismert, „a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és megújulás útját járja.”

Valamennyi hívőrészesedik Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében (LG 10-12). Mindegyiküknek a Szentlélek osztogat karizmákat, vagyis sajátos kegyelmi adományokat, és mindenkinek joga és kötelessége, hogy ezeket a köz javára használja (LG 12).

A zsinat szerint „különféle módon Isten népének egységéhez tartoznak vagy ehhez vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind Krisztus más hívei, mind pedig kivétel nélkül valamennyi ember, akiket az Isten kegyelme az üdvösségre hív.” (LG 13) „Az egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkét hordozván magukban elfogadják az egyház egész rendjét, és a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség köteléke által kapcsolódnak össze Krisztussal, aki az egyházat a pápán és a püspökökön át kormányozza.” (LG 14) Ezek tehát azok a katolikus hívők, akik a „kegyelem állapotában” élnek. A nem katolikus keresztények is az egyházhoz „tartoznak”, de – a mi felfogásunk szerint – hozzátartozásuk nem teljes, mert híjával vannak néhány olyan elemnek, amelyeket Krisztus egyházának szánt.

A nem keresztényekről pedig azt mondhatjuk a zsinat nyomán, hogy „az Egyházhoz vannak rendelve”, mert a Szentlélek bennük is működik, és segítségével, ha lelkiismeretük szerint élnek, ők is üdvözülhetnek (LG 16).

A zsinat tehát senkitől sem tagadja meg az üdvözülés lehetőségét. Ugyanakkor azonban azt tanítja: Isten akarata szerint szüntelenül terjesztenünk kell az evangéliumot, hogy minden ember tudatosan is megismerje és kövesse Üdvözítőjét. Erre kell, hogy törekedjék Isten egész népe. Ahogy a zsinat mondja: „Imádkozik és dolgozik az egyház, hogy az egész széles világ Isten népévé, az Úr Krisztus testévé és a Szentlélek templomává váljék.” (LG 17) A 2. Vatikáni Zsinat egyházképe tehát közösségi, dinamikus és nyitott. Az Egyház feladataiként a zsinat négy feladatot sorol fel: 1) a hithirdetés (kérügma), 2) a közösségteremtés (koinónia), 3) az imádság és 4) a társadalom, fıképpen a szegények szolgálata (diakonia ).

Az Egyházról szóló konstitúcióban a zsinat az egyház feladatait főképp a Jézus hármas hivatalában való részesedés keretében fejti ki, de ha a zsinat valamennyi okmányát tekintjük, a fenti négyes beosztás tűnik megfelelőbbnek. Már a Lumen gentium konstitúció is mondja ugyanis, hogy az Egyház „szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmásást ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni,” (LG 8) a Gaudium et spes konstitúció pedig igen nyomatékosan hangoztatja az Egyház feladataként a társadalom szolgálatát.

Elsőhelyre tettük a hithirdetés feladatát, mert ezt hangoztatja a zsinat leginkább, nemcsak mint a püspökök első és legfontosabb feladatát, hanem mint Isten egész népének alapvető küldetését is. A hithirdetéssel nem törődőegyházi közösség – amint azt II. János Pál pápa a missziókról szóló körlevelében (Redemptoris missio, 1991) mondja – szükségképpen benső ellentétek és veszekedések színterévé válik. A keresztényeknek óriási küldetésük van: Jézus Krisztust és evangéliumát kell elvinniük minden emberhez. Nagyobb jót senkivel sem tehetnek, mint hogy segítenek neki abban, hogy meghallja és befogadja az örök életet adó isteni igéket.

Azok, akik hittel befogadják az evangéliumot, szeretet-közösségekbe gyűlnek össze. Az Egyház feladata tehát, hogy hívei egymást ismerő, befogadó, segítő, szerető közösségeket alkossanak. Ebben sokat segíthetnek az Egyházon belül megalakuló és működőkis közösségek. A harmadik feladat az imádság, mégpedig mind az egyéni, mind a közösségi imádság.

Ez utóbbiban a szentségek és a szentmise foglalnak el központi helyet. A negyedik feladat a társadalom szolgálata. Ahogy XXIII. János pápa egyik utolsó beszédében hangoztatta, az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság négyes oszlopán álló társadalom felépítésére irányuló törekvés Jézus minden tanítványának alapvetőkötelessége. E feladat teljesítésénél nem az a cél, hogy másokat a keresztény hitre térítsünk, hanem az, hogy mi magunk, keresztények, megtérjünk Jézushoz, aki azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen.

Mennyiben valósult meg ez a zsinati egyházkép az azt követőévekben? A zsinat után az Isten népében felvirágzó mozgalmak kétség kívül a zsinati megújulás legígéretesebb jegyei közé tartoznak. A legkülönbözőbb „emberléptékű” közösségek alakultak a laikusok körében (családcsoportok, házaspárok találkozói, focolare-mozgalom, karizmatikus csoportok, cursillocsoportok, ifjúsági csoportok, bibliakörök, Krisztusi Élet Közösség csoportok, új ájtatossági mozgalmak stb.) Különösen Latin-Amerika országaiban a nagy paphiány ellenére ezek a csoportok virágzó egyházi életet élnek. A II. János Pál pápa idejétől kezdve egyre nagyobb tömegeket vonzó katolikus ifjúsági világtalálkozók impozáns jelenségek, és a résztvevőkben az Isten népéhez való

tartozás érzését táplálják.

Persze, nem hallgathatjuk el a negatív jelenségeket sem. Több hagyományosan keresztény országban fokozódó elkereszténytelenődés mutatkozik, az új generációknak nehezen sikerül továbbadni a keresztény hitet és életformát. Az egyház számos tagjában, sőt papjaiban fájdalmasan mutatkozó bűnösség akadályozza az Egyháznak, mint az üdvösség örömteli szakramentumának ragyogását.

Újra átérezzük azt, hogy csak a „hajnal emberei vagyunk”: még nem kelt fel az Igazság Napja teljes fényességében. Nem szabad azonban elveszteni reménykedésünket: már hasad a hajnal, és Isten napjának felkeltét senki sem képes megakadályozni.

A 3. fejezet pontosabban fogalmazza meg a „felszentelt szolgák” feladatát: „Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különbözőszolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal felruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre.” (LG 18)

A zsinat egyházképe tehát nem piramis-szerű, vagyis nem felülről, a pápától és püspököktől kezdi a magyarázatot, hanem a kiindulópont: Isten egész népe. A pápa, püspökök és papok feladata pedig nem az uralkodás, hanem a szolgálat. Bár a „hierarchia” szót még használja a zsinat, a Pseudo- Dionysius teológiájából származó, felülről lefelé az isteni energiát közvetítő „lépcsőzetes”hierarchikus világképet nem követi.

Az egyházi felszentelt szolgák feladatának és hatalmának kiindulópontja a zsinat szerint az apostoloknak Jézus általi kiválasztása és küldetése. Az ı utódaik a püspökök. A papok pedig a papszentelés által a püspök hármas feladatában részesedve

segédkeznek. A püspökök és papok hatalmáról (a trentói zsinattal ellentétben) csak ritkán beszél a II. Vatikáni Zsinat, és ezt a nekik Istentől adott sajátos hatalmat a sajátos szolgálatukkal okolja meg. Arra kaptak ugyanis ezek a „felszentelt szolgák” megbízást Krisztustól, hogy l) az összegyház hitérzéke által megőrzött hitet hivatalosan megfogalmazzák, tanítsák és védelmezzék, 2) jó pásztorként a hívekkel törődjenek, és a hívek karizmáit összehangolva az Egyház egységének szervei legyenek, 3) Jézus nevében vezessék az eucharisztiát, és szolgáltassák ki a szentségeket (LG 18-29).

A zsinat utáni években az egyes országok egyházainak eltérő történelme és helyzete miatt a régi felfogásból az új felfogásba való átmenet néha könnyen, néha nehezen megy végbe. A hagyományosan katolikus országokban nehéz a barokk főúri palotákban lakó püspököknek az Isten népe szolgáinak szerepét megtanulni. A papok számára sem egyszerű, hogy „plébános urakból” szolgáló testvérek szerepére térjenek át. Kezd azonban már kialakulni az Isten népének tevékenységét felkaroló, felelősségeit és munkáit megosztó, testvérként testvérek között élőpapságnak új paradigmája.

 

7. Testületi (zsinati) elv

 

A katolikus egyház hagyományosan hierarchikus felépítésű. E téren a zsinat a testületi elv kiemelésével tett fontos állításokat. Ezek szerint az egyház püspökei testületet képeznek, amely az apostolok testületének utódja, és nemcsak a pápa, hanem a pápával együtt ez a testület is „hordozója az egész egyházra kiterjedőlegfőbb és teljes hatalomnak.” (LG 22) E hatalmat a legünnepélyesebben az egyetemes zsinatokon gyakorolják.

 

9. Minden hívő hivatása az életszentség

 

„Az Úr Jézus minden tanítványát együttesen és egyenként meghívta az életszentségre: »Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes« (Mt 5,48). Mindegyikükre elküldte ugyanis a Szentlelket, aki belülről arra indítja őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes elméjükből és minden erejükből, és úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette őket. […]

Tehát bármilyen rendűés rangú keresztény hivatott a keresztény élet teljességére és a tökéletes szeretetre” – fogalmaz a Lumen gentium (40). Sokáig azt gondolták és tanították az egyházban, hogy ha valaki „tökéletes” akar lenni, lépjen szerzetesrendbe.

A középkortól kezdve nevezték a szerzeteséletet „a tökéletesség elérésére törekvő” életállapotnak. A zsinat nagyra becsüli ugyan a szerzetességet, de mégsem a szerzeteséletet tekinti a tökéletességre vezető egyetlen lehetőségnek. A keresztény életszentség és tökéletesség egyetlen mércéje a hitből fakadó szeretet. Akár házaséletet él valaki, akár az Isten országáért vállal nőtlenséget, akár pap, akár orvos, tanár, háziasszony vagy bármilyen más foglalkozású, tudnia kell, hogy Isten előtt csak a szeretet számít, és az, hogy mindenki kövesse az Isten reá vonatkozó, felismert akaratát.

A zsinat e meglátásai nyomán virágoztak fel napjainkban a laikusok (világiak) között a legkülönbözőbb lelkiségi mozgalmak és közösségek, amelyek a maguk sajátos módján járják a szeretet útját. Ennek az új felfogásnak egyik következménye lehet, hogy az utóbbi évtizedekben erősen csökkent a szerzetes életet választó férfiak és nők száma. Minthogy az elmúlt évszázadokban a szerzetesek voltak az egyház legaktívabb tagjai és végezték az egyház számos hithirdető, tanító, nevelő karitatív szolgálatát, számuk csökkenése érzékeny veszteségeket okoz. Még nem alakult ki kielégítően azoknak a világiaknak szolgálata, akik a megüresedett helyeket a különbözőintézményekben át tudják venni.

 

10. Az Egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze

az Istennel való egyesülésnek és az egész emberiség egységének

 

Az Egyházról szóló konstitúció a következőszavakkal kezdődik: „Krisztus a nemzetek világossága,” az Egyház pedig Krisztusban „mintegy szakramentuma, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.” (LG 1) A teológusok magát Krisztust szokták „ıs-szakramentumnak” (Ursakrament) nevezni, mert hiszen Krisztus embersége az isteni kegyelem alapvetőjele és hatásos eszköze. Jézus akaratából az Egyház jeleníti meg Krisztus kegyelemközvetítőműködését. Ezért magát az Egyházat is lehet alapszakramentumnak

(Grundsakrament), illetve „az üdvösség egyetemes szakramentumának” nevezni (LG 48), mely „feltárja és egyben hatékonnyá teszi az Isten emberszeretetének misztériumát” (GS 45). Ebben az egyházi tevékenységben kiemelkedő szerepe van annak a hét szertartásnak, amelyeket a katolikus Egyházban hagyományosan „hét szakramentumnak (szentségnek)” neveznek. Az Egyháznak kegyelemközvetítőműködése azonban nemcsak azokra terjed ki, akik közvetlenül érintkezésbe jutnak vele.

 

1l. Minden ember csodálatos méltósága

 

A II.. Vatikáni Zsinat egyháza szélesen kitárta kapuit minden ember elıtt, és meghirdette az ember csodálatos méltóságát: „Az ember az Isten képére teremtetett.” (GS 12) „Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte. […]

Maga az Isten Fia ugyanis megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült.” (GS 22) „Minden ember alapvetőn egyenlő, mert mindegyiknek értelmes lelke van, és Isten képmására van teremtve. Igaz, a különbözőtesti erő meg a különbözőértelmi és erkölcsi képességek szempontjából nem egyenlőminden ember. A személy alapvetőjogai tekintetében azonban ki kell küszöbölni minden megkülönböztetést, legyen annak oka akár nem vagy faj, akár bőszín vagy társadalmi helyzet, akár nyelv vagy vallás, minthogy az ilyen megkülönböztetés Isten szándékával ellenkezik.” (GS 29)

A zsinat igényes ökumenikus programot hirdetett meg: a katolikus egyháznak meg kell újulnia az evangélium és a többi keresztény egyház jogos kívánalmait figyelembe véve. A különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek ismerjék meg egymást, folytassanak egymással párbeszédet, küszöböljenek ki minden előítéletet és téves állítást, végezzenek közösen mindent, amit hitbeli meggyőződésünk szerint közösen végezhetnek, és magyarázzák úgy hitüket, hogy másoknak ne adjanak okot a félreértésre. Végül pedig buzgón imádkozzanak, együtt is, a keresztények egységéért (UR 5-12).

A zsinat utáni ötven év alatt a keresztény felekezetek közötti viszony megváltozott. Még nem sikerült ugyan az egységet létrehozni, de az évszázadokon keresztül egymástól egyre távolodó keresztény felekezetek mozgásiránya megváltozott: ötven éve közelednek egymáshoz

 

13. A nem keresztény vallások értékeinek elismerése

 

A zsinat vallja, hogy Jézus Krisztus jóvoltából a Szentlélek minden ember szívében működik (GS 22). Ezért a nem keresztény vallásokat sem tekinti az ördög művének, hanem olyan próbálkozásoknak, amelyekkel az emberek létük legalapvetőbb kérdéseire igyekeznek válaszolni.

Ezért jelenti ki a zsinat: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. őszinte tisztelettel szemléli azokat a magatartási formákat, életmódokat, parancsokat és tanokat, amelyek sokban különböznek ugyan attól, amit az egyház tart és tanít, mégis nemegyszer felcsillan bennük annak az Igazságnak sugara, amely megvilágosít minden embert.” (NA 2)

Ezért a zsinat buzdítja a keresztényeket, „hogy okosan és szeretettel párbeszédet folytatva és együttműködve más vallások követővel, mutassák be a keresztény hitet és életet, és egyben őrizzék meg és fejlesszék tovább azokat a lelki, erkölcsi, valamint társadalmi és kulturális értékeket, amelyek ezekben a vallásokban találhatók.” (NA 2)

A zsinat után kialakult a vallások közötti párbeszéd és együttműködés, és megváltozott a korábbi gyűlölködő légkör. Nagyon szépen mondta erről a párbeszédről II. János Pál pápa: „A párbeszéd által jelenlevővé tesszük köztünk az Istent, mert amikor megnyílunk egymás felé, akkor nyílunk meg az Isten felé.”

Ennek az új légkörnek látható jele volt az 1986-ban Assisiben megtartott összejövetel, amelyre II. János Pál pápa hívta meg a keresztény egyházi közösségeknek és világ különbözővallásainak magas rangú képviselőit, hogy Assisi Szent Ferenc sírjánál összegyűlve, mindnyájan a maguk módján imádkozzanak a békéért és vallják meg a világbéke iránti elkötelezettségüket. XVI. Benedek pápa ennek az összejövetelnek huszonötödik évfordulóján, 2011-ben újra megrendezte Assisiben ezt az összejövetelt, amelyen még többen vettek részt, mint az elsőösszejövetelen.

Örvendetes volt látni a pápa jobbján sorakozó ortodox konstantinápolyi pátriárkát, anglikán canterbury-i érseket és a többi keresztény felekezet képviselőit, balján pedig a buddhista, hinduista, muszlim, zsidó stb. vallási vezetőket, sőt még néhány nevezetes ateista írót is, akik hitet tettek a béke és kölcsönös szeretet mellett.

 

14. Isten minden egyes embert a krisztusi üdvösségre hív,

és a Szentlélek az üdvösség elérését számukra lehetővé teszi.

 

A Firenzei egyetemes zsinatnak 1442-ben kiadott bullájában a következőket olvassuk: „A Római Szentséges Egyház erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, amely az ördögnek és az ı angyalainak készíttetett.”(DS 1351).

E szigorú felfogás a 16. századtól kezdve kezdett enyhülni, de egészen a II. Vatikáni Zsinatig kellett várni, hogy az Egyház ünnepélyesen kijelentse az Isten egyetemes üdvözítő akaratának tényéből levont következtetést. A zsinatnak két szövege foglalja magában ezt az örvendetes üzenetet. Az Egyházról szóló konstitúció így ír:

„Akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve. Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik, az atyák miatt nagyon drága és választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók.

De az üdvösség szándéka azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, elsősorban a Muszlimokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel İ ad mindennek életet, lélegzetet és mindent, s mint Üdvözítőazt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ı Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik az Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de nem az isteni kegyelem nélkül iparkodnak helyes életet élni.” (LG 16)

A Gaudium et spes konstitúció pedig így fogalmaz:

A keresztény ember Krisztus „pászka misztériumában részesedve Krisztus halálához hasonul, és reménytől megerősödve tart a föltámadás felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végsőhivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy Isten által ismert módon csatlakozzanak e pászka-misztériumhoz.” (GS 22)

 

15. Nyitás a modern világ felé

 

Az újkor viharos változásai között a katolikus egyház vezetői sokszor nosztalgiával gondoltak arra az időre, amikor államvallás volt a katolicizmus. A II. Vatikáni Zsinat felismerte, hogy ez a régi világ visszavonhatatlanul elmúlt, és új világban új módon kell hirdetnünk az evangéliumot, és munkálkodnunk Isten országának megjelenítésén.

Az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló zsinati konstitúció a következőszavakkal kezdődik: „Korunk embereinek, főképpen a szegényeknek és szenvedőknek örömét és reményét, szomorúságát és gondját Krisztus tanítványai saját örömüknek és reményüknek, saját szomorúságuknak és gondjuknak tekintik, és nincs olyan igazán emberi érzés, amely szíveikben visszhangra ne találna.” (GS 1).

A katolikusok tehát, ha igazán Krisztus tanítványai, nemcsak magukkal törődnek, nemcsak saját jogaikat védik, hanem minden ember boldogságát kívánják szolgálni Krisztus példájára, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ı szolgáljon másoknak. Nem szabad a keresztényeknek kivonulniuk a világból. „A Krisztus által megváltott és a Szentlélek által új teremtménnyé alakított ember igenis szeretheti Isten teremtményeit, kell is szeretnie azokat. […]

Krisztus arra tanít minket, hogy az ember tökéletesedésének, és következőleg a világ átalakításának alaptörvénye az új parancs: a szeretet. Krisztus Lelkének erejével már működik az emberek szívében, és nemcsak a túlvilág vágyát ébreszti fel, hanem éppen ez által élteti, megtisztítja és erősíti azokat a nagylelkű kezdeményezéseket, amelyekkel az emberiség nagy családja emberségesebbé teszi a maga életét. […]

A földi haladást meg kell ugyan különböztetnünk Krisztus országának növekedésétől, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten országának, amennyiben hozzájárulhat az emberi társadalom különb rendjének megalkotásához. Miután ugyanis az emberi méltóságot, a testvéri közösséget és a szabadságot, természetünknek és törekvéseinknek e jó gyümölcseit az Úr Lelkének segítségével és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, azokat később újra meg fogjuk lelni, teljesen megtisztítva, amikor Krisztus átadja az országot az Atyának.” (GS 38-39)

Az egyház a középkorig a haladás motorja volt. A középkor végétől inkább a fék szerepét kezdte betölteni. A jó irányban való haladáshoz pedig a motor és a fék összehangolt játékára van szükség. Az emberiség ugyanis nem azokat követi, akik csak fékezni tudnak, hanem azokat, akik reményt mutatnak neki. A zsinat azt szeretné, hogy egyházunk ilyen reményt adó közösség legyen.

Megvalósuló félben van-e a zsinatnak ez a reménye? Rengeteg szép kezdeményezést sorolhatnánk fel, de átfogó képet még nem vagyunk képesek alkotni. De ez talán elkerülhetetlen. Van egy bölcs olasz mondás: „Il bene non fa chiasso, il chiasso non fa bene.” „A jó nem lármázik. A lárma nem tesz jót.” Sok jó történik már, és jó irányba megy a haladás. A feladatunk pedig az, hogy mindig még többre törekedjünk, Loyolai Szent Ignác „magis-lelkületének” szellemében.

 

16. A szegények elsőbbsége

 

Az első századokban az egyház többségében szegények egyháza volt. Konstantinusz császár ideje óta kezdett fokozottan gazdagodni. Így a szegények sokszor úgy érezték, hogy az egyház a gazdagok pártján áll. A 2. Vatikáni Zsinat ezen is változtatni akart. Lezárta a konstantinuszi kort. Így ír a zsinat: „Krisztus szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét; az üdvösség gyümölcseinek szétosztása végett az egyházat is ugyanerre az útra szólítja hivatása. Jézus Krisztus, noha gazdag volt, érettünk »szegény lett« (2Kor 8,9).

Ugyanígy az egyház, jóllehet küldetésében rászorul emberi eszközökre, nem azért alapíttatott, hogy földi dicsőséget keressen, hanem, hogy saját példájával is az alázatosságot és önmegtagadást terjessze.” (LG 8)

Nagyon konkrétan beszél a zsinat: „Napjainkban különösen sürgetőkötelességünk, hogy megkülönböztetés nélkül minden ember felebarátjává legyünk, és ha találkozunk vele, őt tevékenyen segítsük, legyen az akár mindenkitől elhagyott öreg, akár igazságtalanul lenézett vendégmunkás, akár menekült, akár házasságon kívül született gyermek, akár éhező.” (GS 27)

„Számos gazdaságilag kevésbé haladott országban ott terpeszkednek még a nagy, sőt óriási földbirtokok, […] míg a nép nagyobb részének nincs földje vagy csak törpebirtokos. […] Reformokra van tehát szükség.” (GS 71 ) A zsinat tehát határozottan kiáll a szegények jogai mellett. Ebből a felfogásból született Latin- Amerikában a „felszabadítás teológiája”, amelynek alapvetőkívánalmait ezeknek az országoknak püspöki karai is magukévá tették, és amely Afrika és Ázsia egyházaira is nagy befolyást gyakorol. Sok szerzetesrend foglalta új szabályaiba a szegények iránti elsődleges elkötelezettség feladatát: „the preferential option for the poor ”-jelszó közhasználatúvá lett. Még e téren az egyházban sok a tennivaló, de megindult az elmozdulás.

 

17. A vallásszabadság: alapvetőemberi jog

 

A vallásszabadság emberi jogként való elismerése terén hozta a zsinat a legnagyobb változást az egyház hivatalos álláspontjában. A zsinat előtt az volt a hivatalos katolikus felfogás, hogy a katolicizmusnak mindenütt államvallásnak kellene lennie, de ahol ez nem lehetséges, ott más vallások és felekezetek létét és működését megtörheti az államhatalom.

E felfogás azon alapult, hogy csak az igazságnak van létjoga, és minthogy a katolikus egyházon kívüli vallások és felekezetek híjával vannak az igazságnak, csak toleranciára (megtérésre) tarthatnak igényt. E felfogást már a zsinat előtt megkérdőjelezte John Courtney Murray S.J., amerikai teológus (1904-1967), aki a teljes vallásszabadságot feltétlen emberi jognak tekintette. Őt Rómából elhallgattatták, de az amerikai püspökök kívánságára teológiai szakértőként részt vett a zsinaton. Hosszas viták után a zsinat teljes mértékben elfogadta érvelését.

A leglényegesebb szöveg így szól: „Az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. Ez a szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie a kényszertől akár egyesek, akár csoportok vagy bárminemű emberi hatalom részéről, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, se ne akadályozzák abban, hogy – jogos határok között – lelkiismerete szerint cselekedjék, akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt, akár egymagában, akár másokkal társulva.” (DH 2)

A jogalany tehát nem az „igazság”, hanem az „ember”. A „jogos határok között” kifejezés azt jelenti, hogy a vallásszabadság ürügyén elkövetett visszaélésekkel szemben az államnak biztosítania kell a polgárok jogvédelmét és a közerkölcs megőrzését. Állami túlkapásokkal szemben azonban hozzáteszi a zsinat: „Az embereknek a lehetőlegnagyobb mértékben biztosítani kell a szabadságot, és azt csak a szükség esetén és annak mértéke szerint szabad korlátozni.” (DH 7)

Ez igen bátor nyilatkozat. Az egyház nemcsak a maga számára követeli meg a vallásszabadságot, hanem minden ember és minden vallás számára. Nem arról van szó, hogy az embernek nincsenek kötelességei az igazsággal és a megismert Istennel szemben, hanem arról, hogy emberhez méltó módon keresse és kövesse az általa felismert igazságot, és ebben semmi állami vagy egyéb nyomás ne gátolja. A katolikus egyház nem fél az igazságtól.

Tudja, hogy Isten az emberek értelmét teremtésükkor az igazság felé irányította, és tudja azt is, hogy a Szentlélek, az Igazság Lelke mindenkiben működik. Ezért hiszi, hogy nem kell kényszereszközökhöz folyamodnia, hanem ráhagyatkozhat az igazság bensőerejére.

E téren a zsinat utáni évek gyakorlata teljesen megfelel a zsinat kívánalmainak. A katolikus egyháznak privilégiumokat biztosító konkordátumokat átírták az új felfogásnak megfelelően. A katolikus egyháznak a mai világban már úgysem lenne hatalma kényszereszközök használatára. Az új felfogás segít, hogy ne sírjuk vissza a visszahozhatatlanul elmúlt időket, hanem éljünk az új lehetőségekkel.

 

18. Egység a sokféleségben

 

A múltban katolikus vezetők gyakran azt hitték, hogy a gondolkodásban és cselekvésben való teljes egyöntetűség az ideál. Díszlépésben masírozó hadtestet szerettek volna maguk előtt és maguk mögött látni. A II. Vatikáni Zsinat nem így gondolkozik.

Azt szeretné, hogy az egyházon belül a sokféleség békében együtt létezzék, uniformizálás nélkül. Egységre szükség van, de szabadságra is. A zsinat kihirdette a következőalapelvet: „Megőrizvén, ahol szükséges, az egységet, az egyházban mindenki tartsa tiszteletben a kellőszabadságot a lelki élet és az egyházfegyelem terén, sőt a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásának terén is.” (UR 4). „Semmit sem árt az egyház egységének a hagyományok és szokások bizonyos különbözősége, sőt az egyház díszére válik, és nem csekély mértékben segíti küldetésének teljesítésében.” (UR 16).

A zsinat a politika, a gazdaság és a kultúra terén is elismeri a különbözőség jogát: „Bizonyos körülmények között gyakran előfog fordulni, hogy egyes hívek éppen a kérdés keresztény szemlélete miatt egy bizonyos megoldást tartanak helyesnek. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp fognak vélekedni ugyanarról a kérdésről.” (GS 43).

A zsinat szerint ilyen esetekben senki se tartsa önmagát az egyházi gondolkodás egyedüli képviselőjének.

A zsinat utáni években ez a sokféleség számos téren megnyilatkozott. Már nem latin nyelven folyik a teológiai tanítás, és nem latinul írják a fontos teológiai könyveket, hanem mindenféle nyelven. A lelkiségi mozgalmak széles változatossága terjedt el. Ez a sokféleség polarizálódásokhoz is vezetett, amelyek felesleges energiákat pazarolnak el. A nagy változatosság néha már idegesítő. De egyben az életnek is a jele. Csak az időfogja megmutatni, hogy melyek azok a burjánzások, amelyeket a mindig fiatal Szentlélek gerjeszt, és melyek az ártalmas vadhajtások. De erősen bíznunk kell a Szentlélek vezetésében, aki sohasem hagyja el Krisztus közösségét.

 

19. Kell az állandó reform

 

Jézus bűntelen volt, de az egyház ezt nem mondhatja el magáról. Nem abban különbözik a katolikus egyház más csoportosulásoktól, hogy tagjai bűntelenek, hanem abban, hogy igyekszik az evangélium fényében bűneit és hibáit meglátni, megbánni, és önmagát szüntelenül megreformálni. A zsinat így beszél: „Míg a »szent, ártatlan és szeplőtelen« (Zsid 7,26) Krisztus »bűnt nem ismert« (2Kor 5,21), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje, addig az egyház bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is, és folytonos megtisztulásra is szorul, és ezért állandóan bűnbánatot tart és megújul.” (LG 8).

„Noha az egyház a Szentlélek erejéből mindig megmaradt az Úr hőséges jegyesének, […] mégis mind a papok, mind pedig a laikusok között az évszázadok során voltak az Isten Lelkéhez hűtlen tagjai. Korunkban is tudja az egyház, mekkora a távolság az általa hirdetett tanítás és az evangéliummal megbízatott emberek emberi gyarlósága között. A Szentlélek vezette anyaszentegyház szüntelenül tisztulásra és megújulásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele világosabban ragyogjon az egyház arcán.” (GS 43)

Mindenkit megdöbbentett és meghatott II. János Pál pápa 2000-ben elhangzott kijelentése, amelyben nyomatékosan bocsánatot kért az „egyház gyermekei által elkövetett bűnökért”.

 

Összefoglalás

 

A II. Vatikáni Zsinat alapvetőjellemzőjeként Walter J. Burghardt S.J. nyomán mondhatjuk, hogy ez a zsinat áttért az elvont igazságszemléletről a történelmi igazságszemléletre.

A kinyilatkoztatást isteni tettekkel és szavakkal történő üdvtörténetként fogja fel, nyelvezete nem a skolasztikus teológia elvont meghatározásait, hanem a szentírás és az egyházatyák konkrét kifejezésmódját követi, a

szentírás értelmezésénél a különbözőirodalmi műfajok megkülönböztetését és az evangéliumi hagyomány történelmi alakulásának figyelembe vételét ajánlja, a papnövendékek teológiai képzésénél nem a „tézis-bizonyítás”-módszert írja elő, hanem azt ajánlja, hogy „először a Biblia tanítását ismertessék, ezután mutassák be, hogy a keleti és nyugati egyházatyák mivel járultak hozzá a kinyilatkoztatás egyes igazságainak hőséges áthagyományozásához és kifejtéséhez, és tárják fel a dogma további történetét, vizsgálva annak kapcsolatát az egyház általános történelmével.” (OT 16)

A II. Vatikáni Zsinat egyháza nem képzeli magát a tökéletes örök igazság teljes birtokosának, hanem tanulni vágyó párbeszédet akar folytatni más keresztény felekezetekkel, más vallásokkal és a modern világ gondolkodóival. Ilyen meggyőződés alapján rendelt el a zsinat számos reformot. Azok, akik az egyházat mozdulatlan sziklatömbnek fogták fel, úgy érezték, hogy minden megingott. De azok, akik az egyházat terebélyes fának gondolták el, örültek, hogy a Szentlélek tavaszi szelében ennyi új ág, hajtás, levél, virág és gyümölcs keletkezett rajta.

A zsinat nagy egyházreformot indított el, amely még folyamatban van. Sőt vannak visszaesések is. De még ha a zsinat által kívánt valamennyi reform meg is valósulna, akkor sem lenne vége a megújulás művének. Hiszen, ahogy már Szent Iréneusz mondta, a mindig fiatal Szentlélek újra meg újra megfiatalítja az egyházat, amelyben lakozik.Mindegyikünk az őmunkatársa ebben a nagy műben.